Állok a buszmegállóban, rajtam kívül senki más. Egyszer csak megérkezik egy anya két fiú gyerkőccel. A nagyobbik 5 éves forma, a kicsi talán 3 lehetett. A nagyfiú egy fadarabbal játszott. Kis idő múlva letette a fadarabot a földre, a kicsi rohan és felkapja. A nagyobbik egy ideig jól elvan a kavicsokkal, majd keresni kezdi a botját. Meglátja, hogy a testvére játszik a botjával, odamegy és kikapja a kezéből. A kicsi hatalmas bömbölésbe kezd. Anya megdorgálva a nagyobbat, ezt így nem szabad, kiveszi a kezéből a botot, és a kisebbik gyereknek adja. A nagyobbik iszonytató hisztibe kezd. Anya félrevonul vele, amíg a kicsi mosolyogva nézi őket. A nagyfiú bizonygatja, hogy az a fa az övé és neki kell. Anya igyekszik megnyugtatni, próbálnak nagy levegőt venni és tízig számolni. Az anyai nyugtatás után a nagyobbik tovább hisztizik, majd kitépi magát anyja kezéből és ráver a kicsi fejére. Ettől most már a kicsi is bömbölni kezd. A busz is megérkezik, szól a mama a gyerekeknek, akik még mindig ordítanak, hogy fogják meg a kezét fel fognak szállni a buszra és hagyják abba a sírást. A kicsi kötelességtudóan kidobja a fadarabot a szemetesbe és megfogja anyja kezét. A nagyobb még mindig sír, amikor felszállnak a buszra, a kicsi lassan megnyugszik.

Az anya ugye akkor lép be a szituációba, amikor a kicsi sírni kezd. Ez jó jel, hiszen ilyen kicsi gyerekektől még nem várható el, hogy egyedül megoldják a konfliktusokat. Az is helyes reakció volt, hogy a nagyobbal kezdett kommunikálni, hiszen ő kapta ki a kicsi kezéből a fát. Viszont szegény anya itt csúszott el, hiszen nem lett volna szabad a fadarabot átadni a kicsinek.
Egy: azért nem, mert egyértelmű volt, hogy az a nagy játéka volt, ezt közölnie kellett volna a kicsivel, és megnyugtatnia, hogy mindjárt keresünk egy neked való botot.
Kettő: az helyes, hogy elmagyarázta a nagynak, hogy nem szabad kikapni a dolgokat más kezéből, de ha valamit megtiltunk el kell mondani, hogy a rossz magatartás helyett, mit várunk el. Pl. máskor kérd el. Ha legközelebb meglátom, hogy kikapod a testvéred kezéből, akkor majd nem fogom visszaadni neked.
 És itt a nagy hiba: Vissza kellett volna adnia a nagynak a botot, mert azzal ő játszott. Hozzá kellett volna tenni, hogy ha valami fontos neki, azt ne tegye a földre, mert normális, hogy akkor a másik gyerek, így a tesó is, azt hitte, hogy már nem érdekli az a játék.
A nyugtatás és „számoljunk tízig” reakció arra enged következtetni, hogy már máskor is előfordult hasonló eset, és a nagyobb kárára végződött a dolog. Attól, hogy van egy kisebb testvér, nem szabad, hogy mindig a nagyobb gyereket érje kár, mert utálni fogja a testvértét. Ez táplálja az igazi testvérféltékenységet.
„A kicsi még túl kicsi!”- szoktak védekezni a mamák. Igen értem, de mikor akarod megtanítani a szabályokat, hogy ami a másé, azt vissza kell adni. És inkább segíteni a kicsinek keresni valami mást. Az a gondolkodásmód nem működik, hogy majd ha már ovis lesz, akkor fogom neki elmagyarázni. Képzeld csak el, ha addig azt szokta meg, hogy mindig neki van igaza, mindig megkapja a dolgokat, akkor hogyan fog reagálni 3 évesen és 1 naposan, hogy mostantól új szabály van érvényben? Ezt így is lehet csinálni, de vért fogsz izzadni. Minél nagyobb egy gyerek, annál hevesebben tiltakozik az addig megszokottak megváltoztatása ellen.
Ha mégis átadod a botot a kicsinek, akkor meg a nagynak segíts valami jó és izgalmas dolgot keresni.
De a kis komiszság azért a kicsin látszott, mert amikor a nagyot dorgálta az anya a kicsi mosolyogva nézte. Tehát nagyon jól tudta, hogy ebben a szituban most ő a nyertes. Ez is azt mutatja, hogy a kicsi csak kicsi, de nem hülye. Nagyon jól értette, miről van szó.
Továbbá én biztos nem hagytam volna szó nélkül, hogy kidobja a bátyja kedves játékát, még ha az csak egy fadarab is. Persze talán nem kukáztam volna ki, be biztosan nem dicsértem volna meg érte.

Jó hétvégét nektek!
 

Héjja Edit